Muszorgszkijnak az egyik barátja adja kezébe Puskin tragédiáját, a Borisz Godunovot. Mesterünknek e pillanattól kezdve nincs más gondolata, csak Borisz. Mint mondja: nem operát ír, hanem zenés népdrámát, hiszen a főszereplő maga a tömeg: a megcsalatott, félrevezetett, haragos és ujjongó, lázadozó és a maga útját kereső orosz nép. Ez a közeg, ez az emberóceán emeli magasba Godunovot, az ál-Dimitrijt és sorba mind a hatalmasokat, akik a színpad előterében jelennek meg.
1869 decemberében az opera elkészül. 1871 februárjában az operai bíráló bizottság visszautasítja Muszorgszkij operáját – mi tagadás, elég soká gondolkoztak a döntésen. Az indoklás jellemző a korra, az állítólagos szakértőkre és az opera érdemrendektől csilingelő hatalmasságaira: az opera nem adható elő, mert nincs benne egy igazi tenorszerep, hiányzik a primadonna, mint ahogy hiányzik a szerelmi duett és tulajdonképpen az igazi éneklés is.
Muszorgszkij átírja, illetve kibővíti remekművét: most már a tenorista igazi tenorista módjára énekel, ezt teszi Marina, az ál-Dimitrij szerelmese, és végre megszólal az annyira áhított szerelmesen csapongó duett is. Az urak nem szeretik a gyors döntést. 1872 májusában a bizottság újra áttanulmányozza a Borisz partitúráját, s a döntés megint csak nemleges!
Az isten és a színházak malmai lassan őrölnek. A Borisz Godunov opera végül 1874. január 24-én kerül színre, majd öt esztendővel a partitúra befejezése után. (Gál György Sándor, Új operakalauz)
A felvételen az a bizonyos szerelmesen csapongó duett (Szökőkút duett) hallgatható meg, ami később került az operába. Éneklik: Marina, a szandomiri vajda leánya és kérője, Dimitrij, aki Oroszországból menekült és a cári trónt akarja elnyerni (ál-Dimitrij). A dialógus nagyon különösen indul. Marina fölényesen kezeli a jöttment uracskát, aki nem több, mint egy játékszer a lengyelek kezében, s akinek eredete is elég homályos. Dimitrij, aki ezidáig óvatosan kerülgette Marinát, most megalázottságában egyszeriben magára talál, és ez a hang Marinát is térdre kényszeríti: “Egyedül téged szeretlek, halálosan./ Lelkem tőled részeg/ Ó add isteni ajkad, bűvölőn.
Muszorgszkij: Borisz Godunov
2013 január 24. | Szerző: viita
Muszorgszkijnak az egyik barátja adja kezébe Puskin tragédiáját, a Borisz Godunovot. Mesterünknek e pillanattól kezdve nincs más gondolata, csak Borisz. Mint mondja: nem operát ír, hanem zenés népdrámát, hiszen a főszereplő maga a tömeg: a megcsalatott, félrevezetett, haragos és ujjongó, lázadozó és a maga útját kereső orosz nép. Ez a közeg, ez az emberóceán emeli magasba Godunovot, az ál-Dimitrijt és sorba mind a hatalmasokat, akik a színpad előterében jelennek meg.
1869 decemberében az opera elkészül. 1871 februárjában az operai bíráló bizottság visszautasítja Muszorgszkij operáját – mi tagadás, elég soká gondolkoztak a döntésen. Az indoklás jellemző a korra, az állítólagos szakértőkre és az opera érdemrendektől csilingelő hatalmasságaira: az opera nem adható elő, mert nincs benne egy igazi tenorszerep, hiányzik a primadonna, mint ahogy hiányzik a szerelmi duett és tulajdonképpen az igazi éneklés is.
Muszorgszkij átírja, illetve kibővíti remekművét: most már a tenorista igazi tenorista módjára énekel, ezt teszi Marina, az ál-Dimitrij szerelmese, és végre megszólal az annyira áhított szerelmesen csapongó duett is. Az urak nem szeretik a gyors döntést. 1872 májusában a bizottság újra áttanulmányozza a Borisz partitúráját, s a döntés megint csak nemleges!
Az isten és a színházak malmai lassan őrölnek. A Borisz Godunov opera végül 1874. január 24-én kerül színre, majd öt esztendővel a partitúra befejezése után. (Gál György Sándor, Új operakalauz)
A felvételen az a bizonyos szerelmesen csapongó duett (Szökőkút duett) hallgatható meg, ami később került az operába. Éneklik: Marina, a szandomiri vajda leánya és kérője, Dimitrij, aki Oroszországból menekült és a cári trónt akarja elnyerni (ál-Dimitrij). A dialógus nagyon különösen indul. Marina fölényesen kezeli a jöttment uracskát, aki nem több, mint egy játékszer a lengyelek kezében, s akinek eredete is elég homályos. Dimitrij, aki ezidáig óvatosan kerülgette Marinát, most megalázottságában egyszeriben magára talál, és ez a hang Marinát is térdre kényszeríti: “Egyedül téged szeretlek, halálosan./ Lelkem tőled részeg/ Ó add isteni ajkad, bűvölőn.
-viita-
Oldal ajánlása emailben
X