Rachmanyinov: II. szimfónia

2013 január 9. | Szerző: viita |

Ma a Művészetek Palotájában ritkán előadott művek hallhatóak, melyek közül Rachmaninov II. szimfóniáját választottam ki bemutatásra.

Széles körben ismert, hogy a szerző első szimfóniája megbukott. A kudarc Rachmaninovot olyannyira megviselte, hogy felhagyott a zeneszerzéssel. Évek teltek el, s csak egy legendás lélekdoktor mozdította ki levertségéből.

Rachmaninov három terület között osztotta meg tehetségét. Vezényelt, zongorázott és komponált. Élete utolsó időszakában el-elgondolkodott azon, hogy a karmesteri és zongoraművészi karrier érdekében zeneszerzőként nem hozott-e túl nagy áldozatot, de ilyenkor mindig egy orosz mondásra utalva békélt meg sorsával: „tudom, hogy egész életemben három nyúlra vadásztam, de ugyan melyiket kellett volna lelőni?”

A II. szimfónia, az első tétel egy részének kivételével, Drezdában keletkezett. Rachmaninov családjával együtt költözött ide 1906 novemberében. Így távolról szemlélhette a zűrzavaros orosz belpolitikai helyzetet, és itt végre megszabadult megterhelő, energiáit felemésztő opera-karmesteri feladatai alól is.

A teljes szimfóniát hosszú lenne bemutatni, így most a számomra legszebbet, a harmadik tételt idézném. Ennek a tételnek végtelen dallama nem valamiféle csillapíthatatlan sóvárgásról, viszonzatlan vágyakozásról énekel, sokkal inkább az idill hangjait szólaltatja meg. A hosszú klarinétdallam cizellált csipkeszerű vonószenekari kíséret felett szólal meg.

Rachmaninov művészi hitvallása szerint a zenének tükröznie kell a komponista összetett személyiségét. A szülőhaza, a szerelmek, a vallásos hit, a könyvek, a szeretett festmények mind-mind kifejezésre jutnak a zene által. Ha a II. szimfónia alapján kellene meghatározni, hogy 1907-1908 táján hogyan élt Rachmaninov, miként tekintett a jövőbe, akkor egy optimista, az élet dolgait elégedetten szemlélő, kiegyensúlyozott személyiséget írhatnánk le. (Kroó György: A hét zeneműve)

-viita-