Liszt: Esz-dúr zongoraverseny

2013 február 17. | Szerző: viita |

Miután Liszt Ferenc egész pályája — legfőképpen azonban ifjúi éveiben — a káprázatos zongoravirtuozitás jegyében ívelt a magasba, csaknem magától értődik, ha zenekarral kísért szólókoncert komponálásával is meglehetősen korán próbálkozott. 1830 körül — tehát alig húszéves korában — foglalkozott először zongoraverseny írásával. Ekkor kezdett bele az Esz-dúr zongoraverseny komponálásába. Ezt a művét 1849-ben, tanítványa, Joachim Raff közreműködésével fejezte be, de utóbb még két ízben (1853 és 1856) átdolgozta. A bemutatón (1855 február 17-én, Weimarban) természetesen maga Liszt játszotta a koncertáló szólamot, a zenekart pedig Berlioz vezényelte.

A mű a koncepció egységének szándékával íródott. Formai elemzése során felismerhető ugyan három tételének sajátos jellege, ezeket a tételeket azonban az attacca előadáson túlmenően is szoros motivikus kapcsolat fűzi egymáshoz. A hallgató emlékezetében a versenymű három karakterisztikus témája marad meg: a legelső ütemekben felhangzó, rendkívül pregnáns induló-tematika, amely az egész első tételen végigvonul és a fináléban is a végső szót mondja ki; a lassú tétel témája, amely első ízben a mélyvonósokon szólal meg ugyan, de csakhamar kiderül, hogy igazi tolmácsa a zongora — ennek a témának transzformált alakja az a hősi indulódallam, amely a finálét elindítja; a zongoraverseny harmadik karakterisztikus témája önálló helyet foglal el a formán belül, mintegy közjáték funkcióját tölti be: ez a lassú tételt a fináléhoz átvezető scherzando-motívum, amelynek a triangulumok kísérete ad sajátos színt.

A zongora egyébként is rendkívül nehéz szólamát itt azzal teszi még bonyolultabbá a zeneszerző, hogy a kecsesen fickándozó, trillákkal ékesített, csipkefinom szólamot többnyire oktávpárhuzamban, unisono játszatja. Hogy a mű egyébként sem szűkölködik pergő trillákban, ezüstzuhatagként csobogó kadenciákban, dübörgő oktávmenetekben és Liszt utánozhatatlan zongorajátékának megannyi effektusában, azt említeni is fölösleges. (Pándi Marianne, Hangversenykalauz)

-viita-