Wagner: Parsifal

2013 február 13. | Szerző: viita |

Richard Wagner 1883. február 13-án halt meg, Velencében. Utolsó otthona a királyi pompájú Palazzo Vendramin-Calerghi volt. Utolsó operája a Parsifal volt. E keresztény szellemben íródott mű végül is a wagneri alkotás befejezése. A vad kalandozások, szerelmi és művészi botrányok hőse megtér, és a kereszttől vár üdvözülést. Egész sor barátja szembefordul vele, elsősorban Nietzsche. A kortársak és a későbbi esztéták kétségbe vonják a megtérés őszinteségét. Túlságosan pompás, túlságosan érzékeny, túlságosan pogány kereszténység ez. Tele ellentmondással, éppen úgy, mint Wagner egész élete és filozófiája, melyet majd szétrobbantanak a belső feszültségek.

Az opera befejezése a múlt század érzelmes szentképeire emlékeztet. A Hit, a Grál és az Úrvacsora témáinak zengése közben zárul a zenedráma, az utolsó nagy mű, amely végül is pontot tesz egy csodálatos alkotói pálya után. Ez hát az út: a Rienzitől, a Bolygótól, Siegfried pogány isteneitől – a Nagypénteki varázsig. Az út végén, mondjuk így Wagner dicsőségének teljében, a régi barátok megkérdőjelezték ezt az utolsó állomást. Őszinteségét vonták kétségbe.

Mi hiszünk a zenének, amely Wagner filozófiai-politikai-teológiai leleményén túl a XIX. század emberéről énekel, aki sok mindenben hitt, és épp ezért semmiben sem hitt igazán. Mindig az egyéni, az individuális utat kereste, hogy végül is betérjen a karámba, ahol a közelgő halál félelmét nem egyedül, hanem a nyájjal együtt könnyebben tudta elviselni. Ez a remekmű hit és hitetlenség együtt. Kereszténység és pogányság. Modern, és mégis a középkori költészethez csatlakozó. Tehát sokszínű, sokértelmű, sokrétű, kétségektől gyötört, újat kereső, és a régihez menekülő, csakúgy, mint mi magunk. (Gál György Sándor, Új operakalauz)

-viita-