Gershwin: Kék rapszódia

2013 február 12. | Szerző: viita |

1924-ben Paul Whiteman felkérte Gershwint, írjon számára reprezentatív darabot, amit 1924. február 12-én, Lincoln születésnapja alkalmából rendezendő ünnepi jazz-hangversenyén hatásosan mutathatna be a New York-i Aeolian Hallban. A zeneszerző a kérésnek a Rhapsody in Blue komponálásával tett eleget, amely az előadónak diadalmasan kiállott erőpróbát, a komponistának hímevet, sikert és pénzt jelentett. Valóban, a mű sikeréhez foghatót alig ismer a modern zene története! Ezzel a sikerrel nyert polgárjogot a jazz a hangversenyek repertoárjában, és századunk legjelesebb zeneszerzői gátlások nélkül vették át e stílus egyes elemeit. De a Rapszódia nemcsak a klasszikus jazz térhódítását reprezentálja, hanem a húszas évek amerikai zenéjét is, amelynek hangulatát, színeit és ritmusait Gershwin híven ragadta meg.

A zongorára és jazz-együttesre írt kompozíciót Ferde Grofé hangszerelte át szimfonikus zenekarra. A mű klarinétszólóval kezdődik és ez az érdekesen — szinte deklamálóan — ritmizált, nagy ambitusú dallam már önmagában jellemzi az égész kompozíciót. De Gershwin a továbbiakban is bőven ontja magából az érdekesnél érdekesebb, sajátos arcélű, kifejező témákat: a zongora szinte csak a megfelelő pillanatra vár, hogy kifogyhatatlan ritmikai leleményével és lebilincselő virtuozitásával átvegye az uralmat — vagy legalábbis az egyenlők között őt megillető első helyet — a zenekarban. A kompozíció a gondolatok pazar bősége ellenére is ökonomikusan összefogott és egységes: ennek csak egyik jele, hogy a befejezésnél a teljes együttes kórusa zengi mennydörögve a művet elindító klarinétszóló témáját. (Pándi Marianne, Hangversenykalauz)

-viita-