Torelli: C-moll hegedűverseny

Giuseppe Torelli Veronában született. Pályáját csak 1686-tól követhetjük nyomon, ekkor lett a bolognai San Petronio székesegyház violajátékosa. A továbbiakban eltérnek a források: valószínűleg a századforduló táján Ansbachban az őrgróf udvari karmestere lett, néhány év múltán azonban visszatért Bolognába, és itt halt meg 1709 február 8-án.

Torelli írta az első, mai értelemben vett hegedűversenyeket, ahol a szólóhangszer jelentékenyen kiválik az együttesből. Op. 8. jelzés alatt tizenkét concertót adott ki élete utolsó évében, ezeknek fele concerto grosso, fele szólóhegedű-koncert. A művek hangja általában komoly, a bolognai San Petronio sajátos gótikájú, hatalmas belső terét idézi elénk, amelyben az ember oly kicsinynek érzi magát a mérhetetlen arányú boltívek alatt, hogy szinte a levegő is reá nehezedik. A basszusok súlyos menetei orgonakíséretet sejtetnek, miközben a szólóhangszer technikailag igényes, virtuóz meneteket játszik. A művet Torelli kortársai is igen nagyra becsülték: Johann Gottfried Walther orgonaátiratot készített belőle, de feltehetően Bach is ismerte.

Bár külsőre úgy tűnik, szokatlan kéttételes formát alkalmazott a zeneszerző, valójában a c-moll hegedűverseny is háromtételes, mint az újonnan kialakított műfaj legtöbb darabja, a lassú tétélt azonban Torelli merő átmenetnek, virtuóz szólókadenciára való alkalomnak tekintette, és nem határolta el formálisan az első tételtől. Annál szokatlanabb a mű indítása: a szólóhegedű maga kezdi el a darabot, ez azonban — mint a tétel során kitűnik — formaalkotó része a ritornellnek.

A már említett lassú tétel — azaz inkább közjáték — szóló és tutti párbeszédéből alakul ki, az együttes rövid deklamációval felelget a szólóhangszer fantáziaszerűen kibontott kadenciáira, amelyeket többnyire continuo-basszus kísér. A gyors zárótétel ugyancsak rövid, arányos és logikus felépítésű. A basszus itt is állandó kísérője marad a szólóhangszernek. (Pándi Marianne, Hangversenykalauz)

-viita-