1887. február 5-én a milánói Scalában megszólal a Boito librettójára komponált Otello – sok huzavona, egyezkedés, vita és megbékélés után. Verdi ugyanis furcsa feltételekkel állt elő, pl. a szereplőkön kívül a próbán senki nem vehetett részt. A zeneszerző fenntartotta a jogot, hogy még a kosztümös főpróbán is lemondhassa az előadást. Bizalmatlan volt önmagával szemben? Vagy művészeiben nem bízott? Ezt a rejtvényt ma már senki sem tudja megfejteni.
Az öreg Verdi ott volt minden próbán. Nem volt passzív hallgató. Úgy csiszolta, szépítgette az előadást, mint gyémántköszörűs a drágakövet. A közönség és a szakértők a legteljesebb hódolattal fogadták a remekművet és az előadást is. Verdi nem rejtette véka alá, hogy elégedetlen az előadással: a díszletek elhibázottak, a rendezés helytelen, a viharjelenet megvalósítása szegényes, rossz, de olyan rossz, hogy minden képzeletet felülmúl.
Szerencsére csak a maestro volt ilyen szigorú. A publikum nem tudott betelni az ünnepléssel. Verdi hintójából kifogták a lovakat: a járművet az ifjúság gördítette a zeneszerző szállásáig. Még ezzel sem érték be, az öreg mesternek többször meg kellett jelennie az erkélyen, hogy fogadja az ünneplést.
Az első felvonás végén hangzik fel az opera egyik legszebb duettje, amikor Otello kettesben marad Desdemonával. Megszólal a csodálatos szerelmi kettős, Verdi életművének egyik remeke. Verdi az Otello bemutatója idején 75 éves. Aggastyán. És most komponálja az Otello-Desdemona duettet, telve a szenvedély forróságával, izzó erotikájával, a zene olyan felfokozott erejével, hogy ha nem ismernénk a remekmű keletkezési történetét, azt hihetnénk, hogy ezeket a csodálatos taktusokat egy élettől duzzadó ifjú vetette papírra. (Gál György Sándor, Új operakalauz)
-viita-