Puccini: Tosca

2013 január 14. | Szerző: viita |

Puccini 1889 tavaszán találkozott először a Tosca témájával. A Tosca előkészületei tele vannak diplomáciai ügyeskedéssel és a témaszerzés nem éppen előkelő módszereivel. Sardou briliáns darabját egy bizonyos Franchetti mester szerezte meg. Hát ezzel nem sokat törődött se a zeneszerző, se a hadműveleteket igazgató Ricordi cég. Addig kerülgették Franchettit, lebeszélve a Tosca brutális meséjéről, s ajánlva más, szelídebb, muzikálisabb történeteket, míg Franchetti lemondott jogáról, és azt átruházta Puccinira. “Jó emberek” botrányba akarták fullasztani a bemutatót, ami Rómában a Teatro Constanziban volt 1900. január 14-én, s megelőzve korukat, bombaveszélyt jelentettek be a római rendőrségnek. Hát nem a legkellemesebb indulás, de azért a Tosca így is világsikert aratott.

Az opera egyik híres áriája a levélária, amit Cavaradossi, Tosca halálra ítélt szerelmese énekel. Az ária a III. felvonásban hangzik fel. Az Angyalvár egyik bástyapallóján vagyunk, hajnalodik. A vártető ajtaja kinyílik: Cavaradossit hozzák. Előbb a zenekar búcsúzik a világtól, aztán a festő búcsúáriáját halljuk. Cavaradossi nem kíván lelkészt, nincs semmi óhaja, csak annak az egy léleknek szeretne búcsút mondani, aki szereti őt és gyászolja majd. A foglár emberségesen bánik a halálraítélttel: papírt, tintát, tollat hoz neki. Cavaradossi levelet ír, de a szavak sehogy se akarnak összeállni: az emlékek tolulnak előtérbe, a boldogság, a csókok, a felejthetetlen légyottok emlékei. (Gál György Sándor: Új operakalauz)

-viita-