Pergolesi: Stabat Mater

2013 január 4. | Szerző: viita |

Giovanni Battista Pergolesi Stabat Matere egyike a leggyakrabban játszott oratorikus műveknek, és egyben egyike azoknak a daraboknak, amelyeknek keletkezése körül a legtöbb legenda született. Sokáig azt hitték, hogy a mű a szerző legutolsó alkotása, hattyúdala. Volt olyan legenda is, mely szerint az utolsó strófamegzenésítését nem is tudta befejezni, s ezt neves kortársa, Leonardo Leo írta. Ma már biztosan tudjuk, hogy az egész mű Pergolesi alkotása, és hogy ha nem is az utolsó műve, de mindenesetre halála évében írta. A tragikusan rövid életű zeneszerző mindössze 26 évet élt – egyébként pont 303 évvel ezelőtt, 1710. január 4-én született.

A Stabat Mater körüli bonyodalmak vonatkoznak az előadásra is. Noha ma már bizonyított, hogy Pergolesi nem gondolt énekkarra, és művét kizárólag két női szólistára bízta, mégis gyakran előfordul, hogy néhány tételt kétszólamú női karral szólaltatnak meg. A legnagyobb félreértések azonban a mű stiláris felfogása körül tapasztalhatók. Számos olyan előadás ismert, amely ebből a Stabat Materből szabályos, “magasztos” egyházi művet teremt. Pedig Pergolesi teljesen másképp fogja fel feladatát, mint általában az egyházi művek szerzői. Azzal a zenei stílussal fordul a fájdalmas Szűzhöz, amit a legjobban tud: a nápolyi operáéval, és ez a nápolyi operastílus igen gyakran a nápolyi vígoperáé. A Stabat Mater nem egy részlete Pergolesi akármelyik buffa operájában benne lehetne. Nem ünnepi egyházi muzsika tehát, hanem vallásos szövegű, lírikus ária- és duettsorozat.

A Quae moerebat altária ritmikája teljes egészében a vígoperáé, csakúgy, mint az Inflammatus kettősé, ám mindkettőben ugyanakkor a feszültséget, a golgotai tragédia feszültségét is érezzük lüktetni. (Várnai Péter: Oratóriumok könyve)

-viita-